A lovasok között időről időre heves viták lángolnak fel arról, hogy mire jók a magyar lófajták. Egy minapi vitában két érdekes gondolat hangzott el egymás után: az egyik, hogy a magyar fajták nem jók semmire és nem kellenek a kutyának se, a másik pedig az, hogy minek tenyésztünk mi lovat az osztrák és német hobbilovasok részére. Magyarra fordítva: az is baj, ha van rajtunk sapka, meg az is, ha nincs.
Lassan 30 éve, az 1989-es rendszerváltással szinte egyidejűleg az állam átadta a fajtatenyésztés feladatait a fajtatenyésztő egyesületeknek. Az addigi erős központi irányítás helyett hirtelen megnyílt a világ, egyre több magántenyésztő vett lovat, és lelkesen vetettük bele magunkat a fajtatiszta tenyészanyag keresésébe, a fajták, vonalak, kancacsaládok visszaállításába.
A folyamat azóta is tart.
A legtöbb kancatartóban egyszer megérik az a gondolat, hogy most jött el a gyermekvállalás ideje. Régebben ezt a tevékenységet az anyagi haszonszerzés motiválta („ne álljon má’ itten üresen, legalább egy csikót adjon minden évben”), ma inkább a szentimentalizmus („Csinosnak mindenképpen kell egy csikó, ha nem lesz utóda, egy csodával lesz szegényebb a világ”).
Első körben – mint tenyésztő és méntartó - a lehető leghatározottabban mindenkit megpróbáltam lebeszélni a csikóztatásról. A lótartók nagy részénél nincsenek meg az alapvető feltételek egy csikó felneveléséhez: mozgástér, társaság, hozzáértés. Mivel a lebeszélés az esetek 99%-ban sikertelen volt, inkább megpróbálok segíteni.
Aki lovat vásárol és tenyészteni szeretné, sokszor elvész a hivatalok áttekinthetetlennek tűnő útvesztőiben. Ehhez adunk egy kis segítséget.
A képen Fernando Királylány a 2015-ös OMÉK bronzérmes kancája.
Tenyésztője és tulajdonosa: Galambos János, Füzesgyarmat.
A kisbéri-félvér lovak 1950-2017 közötti OMÉK eredményei megtekinthetők itt.